Viva la musica

Nem kell megijedni, nem megyünk át zenés blogba. Csak felvettem egy új ketyerét az oldalsávba: Videók. A Vodpod remek találmány videók gyűjtéséhez.

No worries, we’re not turning into a music blog. I’ve just added a new widget to the sidebar: Videos. Vodpod is a great invention to collect videos.

Black Soup

“And now comes the black soup.”

In Hungarian, this saying refers to a forthcoming negative incident. It has a supposed origin in the times of the Ottoman-Turkish Occupation of Hungary.

The anecdote says that a Turkish lord invited a Hungarian lord to a dinner. The Turks regularly drank coffee (“black soup” as they said) after the meal. When the guest finished his meal and wanted to leave, the Turk said: “Do not go, the black soup is yet to come”. That was a password for his servants to rush into the room and capture his guest.

A Brief Intro to Contemporary English

For some time, I’ve been trying to sum up a not-so-brief intro about my linguistical (mis)adventures in the misty Albion. I uploaded the beta version for your edification. You can find it on the sidebar, or simply bookmark this page.

Comments are welcome but please keep in mind that it is a work-in-progress. Any spelling and grammatical mistakes are wholly intentional. :)

Hypnos

There is a rift between wakefulness and dreams. You might become stuck in there from both ways. A very strange thing happens: wakefulness and dreams project on one another. So the experiences are horrifyingly unique like in a dream, but generally they are no different from being awake. You find yourself in a familiar setting, generally straight in your bed. Seemingly, you are awake, but in the meantime you are attacked by the beings of the dreamworld, but they are not the least seem to be dream-like and illusory.

On the one hand, the rift is an abyss. It is a split into the groundless depths of hell, from which you can do nothing but run away. Few are those who can turn their sights away from the ground-breaking, horrifying hordes of Gog and Magog, and look upwards to see that the rift vertically split open the whole world and the sky is also open.

Before the demented fear could completely absorb you, there is a hitch. Then you find yourself at the same place you have seemingly been before, or somewhere else in time and space, but generally at a familiar place. If the rift opens before you, it splits both the world and its time and space, your senses seize to exist, you become paralysed, you freeze. If the rift closes, it simply casts away your incapable self.

Hüpnosz

Ébrenlét és álom között van egy rés. Innen is, onnan is megrekedhet benne az ember. Nagyon furcsa dolog történik: ébrenlét és álom egymásra vetül. Az ekkori tapasztalatok így rémisztően egyediek, mint egy álomban, ám általánosságban véve nem különböznek az ébrenléttől. Az ember ismerős környezetben találja magát, általában közvetlenül az ágyában. Látszólag ébren van, ám eközben az álomvilág lényei támadnak rá, amelyek ekkor csöppet sem látszanak álomszerűnek és tünékenynek.

A rés egyfelől szakadék. Hasadék a pokol feneketlen mélységébe, amely elől az ember nem tud nem menekülni. Kevesen vannak, akik el tudják fordítani tekintetüket Góg és Magóg felszínre törő, iszonytató hordáiról, fölfelé, hogy meglássák, a rés vertikálisan az egész világot kettéhasította, és az ég is megnyílt.

Még mielőtt a tébolyult félelem teljesen elragadná az embert, egy zökkenő következik. Ekkor az ember vagy ugyanott találja magát, ahol látszólag azelőtt érzékelte, vagy időben és térben arrébb, ám általában ismerős helyen. Ha a rés az ember előtt megnyílik, a világgal együtt annak idejét és terét is felhasítja, az érzékek megszűnnek létezni, az ember megbénul, ledermed. Ha a rés bezárul, egyszerűen kiveti a magatehetetlen embert.

Eternal Present

Ones like to go on a journey, lie in the sun on the beach at so-called exotic places, but he is not like that. On a journey, he is interested only in the journey. For others, a journey is first of all a discomfort. But he is not like that. He is coming and going, and while this is a time for others to get really upset, this is a time for him to feel that the whole thing is far away. This whole thing all there is. As if things were there to happen on a journey—as if just the things were there to happen, without him being there at the time.

After all, there are two ways to approach things. On a journey, he feels older, though he extraordinarily looks younger. However, the older you are, the quicker the time goes; and the younger you are, the more complete the moment is.

The older someone is, the more they consume the potential of time; which means the more they are absorbed by time. A little child is not there to consume the potential of time but, paradoxically, remembers the timeless.

He cannot even say, “Indeed, it is the way of life”, as it is so much obvious.

Az örök jelen

Egyesek szeretnek elutazni, egzotikusnak nevezett tájak tengerpartján a hasukat süttetni, de ő nem ilyen. Az utazásban maga az utazás érdekli. Mások számára az utazás elsősorban kényelmetlenséget jelent. De ő nem ilyen. Jön és megy, és míg mások csak ekkor tudnak bosszúsak lenni igazán, ő főként ekkor érzi távol magától ezt az egészet. Ezt az egészet, ami van. Mintha utazás közben a dolgok csak történnének – mintha csak a dolgok történnének, de ő nem itt és ekkor volna.

Végül is a dolgokat kétfelől lehet megközelíteni. Utazás közben öregebbnek érzi magát, még ha kívülről fiatalabb is az átlagnál. Viszont minél inkább öregszik az ember, az idő annál gyorsabban telik; és minél fiatalabb, annál teljesebb a pillanat.

Minél idősebb valaki, annál inkább kimeríti az idő lehetőségeit, ami azt jelenti, hogy annál inkább elnyeli az idő. A kisgyermek még nem az idő lehetőségeit meríti ki, hanem paradox módon az időtlenre emlékszik.

Még azt sem mondhatja, hogy igen, ez az élet rendje, annyira nyilvánvaló ez az egész.

Of Things

Things became wholly lifeless at the time (and at the point) they could not bear them in any other way, but had to render their relationships redundant. That was the worst part of it all.

It began in the way that they started to travel to places elsewhere without any sense or purpose whatsoever. But they were not interested in either of them: neither in the destination, nor in the journey itself. The whole was merely a necessary relocation.

And everything degenerated into a total absurdity. Before and up until then, there had been plenty of those ones who had written or told certain stories about this very kind of strange bi-location, or perhaps about a dual or plural life. However, at that time, the whole became real, and having emerged from the tale, it seemed they triumphed even over death. Namely, tales about a dual life necessarily end up with the death of the protagonist. (Protagonists, however, it is not inevitably about persons.) But, having emerged from the framework of the tale, it happened that one met one’s doppelgänger and did not die. Moreover—now it is without doubt—they have extended it to the whole world. They meet their images, they greet them (those of the well-mannered, at least), and they walk on. Probably, they do not even recognize them.

The worst part of it all was that before this whole thing could finally have become unbearable, they had recorded implicitly, as an unwritten rule, the necessity of rendering all human relations redundant. Obviously, they called it a re-vitalization of relations, and obviously they meant every relation between human and human, between human and environment, between human and animal. Apart from some sentimental idiots, everyone comprehended that, and effectively “re-vitalized” relations in due measure: from diplomacy to marital relations.

So the ghostly images could go on and mingle, they did not unmask them but even greeted them. Like an inverse ball of vampires, with no mirrors around.

A dolgokról

A dolgok akkor (és ott) váltak egészen élettelenné, amikor másképp már nem lehetett kibírni, csak ha a kapcsolataikat leépítették. Ez volt a legrosszabb az egészben.

Valahogy úgy kezdődött, hogy elkezdtek tulajdonképpeni értelem és cél nélkül más helyekre utazni. De sem ez, sem az nem igazán érdekelte őket: sem az úticél, sem maga az utazás. Az egész csak kényszerű helyzetváltoztatás volt.

És minden egészen az abszurdumig fajult. Már addig és azelőtt is sokan és sokat írtak, meséltek bizonyos történeteket, amelyek épp erről a különös bilokációról szóltak, netán kettős, sőt többes életről. Ám akkor az egész valóságos lett, és a meséből kilépve úgy tűnt, legyőzték még a halált is. Tudniillik a kettős életről szóló mesék szükségképpen a protagonista halálával végződnek. („Főhős”, ám nem feltétlenül személyekről van szó.) A mese keretei közül kilépve viszont az történt, hogy az ember találkozott doplgengerével és nem halt meg. Ráadásul – ma már sajnos kétségtelen – ezt az egész világra kiterjesztették. Találkoznak képmásaikkal, köszönnek (már az illedelmesebbek), és továbbmennek. Valószínűleg föl sem ismerik őket.

Az volt az egészben a legrosszabb, hogy mielőtt végképp elviselhetetlenné vált volna ez az egész, hallgatólagosan, íratlan szabályként rögzítették, hogy az emberi kapcsolatok leépítésére van szükség. Persze úgy nevezték, hogy a kapcsolatokat élénkíteni kell, és nyilván beleértettek mindenféle kapcsolatot: ember és ember között, ember és környezet között, ember és állat között. Néhány érzelgős hülyén kívül ezt mindenki föl is fogta, és ennek hatására kellőképpen „élénkültek” a kapcsolatok: a diplomáciától kezdve egészen a házastársi viszonyokig elmenően.

A kísérteties képmások tehát bátran elvegyülhettek, nemhogy leleplezték volna őket, hanem még üdvözölték is. Egyfajta fordított vámpírok bálja, tükör nélkül.

Moon (trailer)

There’s still hope for thoughtful SF out there: