Egy olyan világban, ahol az „emberi nem” génkészlete rendkívül elkorcsosult, az utazást és a szaporodást szigorú szabályok kötik meg. A szabályok megsértése komoly következményekkel jár. Szerteszét a földön hatalmas városok vannak, bennük a jóravalóakkal, odakint pedig a számkivetettek élnek a kiterjedt pusztaságokon és a lezüllött falvakban. Csak azok utazhatnak egyik városból a másikba, akiknek van papelles-jük. Ebben a világban egy férfi és egy nő áthágja a legszigorúbb szabályt: a 46. törvényt.
És így tovább… Maga a film egy kicsit gattacás, egy kicsit szárnyasfejvadászos, de felhozhatnánk akármelyik másik anti-utópiát is, vagy ha úgy tetszik, disztópiát. A Code 46-ban viszont nem a cselekmény számít, hanem egy jövőbeli társadalomnak az a hajszálfinom ábrázolása, ami két ember kapcsolatából, képekből, és egy nyelvből szűrődik ki. Kesernyés, akár az élet, ám nem sötét. Majdhogynem tündéri.
