Mások élete és álarca (repríz)

Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy valaki másnak az életét élte. Nem ún. tudathasadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Mindig úgy adódott (mindig úgy hozta a sors), hogy egyetlen élethelyzetben sem volt önmaga. És minden egyes ilyen helyzetben (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül, a helyzetek elfogytával, mivel már nem maradt semmi, egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel ő maga helyett mindenütt mást találtak. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből valaki más tekintett vissza rájuk.

Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében önmagát keresi, de ehelyett mindig valaki mást és mást talál.

Az egyszerűség kedvéért elég lenne csupán két ember kapcsolatába sűrítenem az egész történetet. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhetnék, ami a lényeg. Szélesebb olvasótábort is megcélozhatnék, és egy reménytelen szerelmet ábrázolhatnék. Például arra összpontosíthatnék, hogy a főszereplő a kedvese helyén talál mindig mást és mást. De pontosan hogyan, avagy hogyan nem?

Mások élete és álarca

Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy folyton csak adott. Nem ún. odaadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Ha nem úgy adódott volna (ha nem úgy hozta volna a sors), akkor soha eszébe se jutott volna, hogy ő bárkinek bármivel is tartozik. És minden egyes adandó alkalommal (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül már nem maradt semmi, amit odaadhatott volna, így egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel mindene, amije valaha volt, máshoz kötődött, és máshoz vezetett el. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből csupán egy ismeretlen tekintett vissza rájuk.

Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében adni szeretett volna, de nem volt kinek. Az ő részéről tényleges volt, mégis olybá tűnt, mintha egy másik dimenzióban töltötte volna az életét. Ugyanis az odaadásnak nem volt célja, mert valójában nem létezett senki, akinek bármit adni tudott volna. Ebben az adakozni akarásban végül is lassacskán felőrlődött és eltűnt az egész élete.

De ebben a megfogalmazásban valószínűleg még annál is inkább elcsépeltnek hat.

Ha író lettem volna, úgy oldottam volna meg a problémát, hogy teljesen köznapi szintre hoztam volna a történetet. Nem egy homályos főszereplőről és a vele szemben álló tünékeny emberi tömegekről szólt volna, hanem ehelyett csupán két ember kapcsolatába sűrítettem volna mindent. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhettem volna, ami a lényeg. Arra összpontosíthattam volna, ahogyan a főszereplő az odaadásban szép lassan felőrlődik. De hogy pontosan hogyan? Például az elbeszélést egy fényképpel indítva, amelyről egy ismeretlen ember tekint le ránk? Vagy kissé kevésbé szentimentálisan, de azért még mindig a szélesebb olvasótábort célozva meg, egy vigasztalhatatlan, reménytelen szerelmet ábrázoltam volna? Magamat ismerve, ennél biztosan sokkal eredetibb lettem volna.

Ház a tónál – Lake House

Emlékek

Egyesek szerint úgy a legkönnyebb megfigyelni a gondolatok születését, hogy visszakövetjük, miként jönnek elő az emlékeink.

Sajnos az emlékek legtöbbjét érzelmek hozzák elő.

Kiskorunkban iskolába menet mindig visszaintegettünk az utcasarokról. Arra már nem emlékszem, amikor még egyedül mentem, csak a későbbiekre, ahogyan már egymást kísérgettük reggelente, amikor a nagyobbra bízták a kicsit, majd pedig rájuk a még kisebbet.

Mégsem igazán találom, mi hozta elő ezt az emléket. Talán csak egy múló érzelem, amit gyorsan, bár csöppnyi szánalommal elhessegettem magamtól? Vagy valami átsuhanó, magam által sem értett, homályos rezdülés, hogy tartozni kéne valahova, tartozni kéne valakihez, valamiért? Végül még ugyanabban a pillanatban megvetően tovatűnni hagytam az egészet.