Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy valaki másnak az életét élte. Nem ún. tudathasadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Mindig úgy adódott (mindig úgy hozta a sors), hogy egyetlen élethelyzetben sem volt önmaga. És minden egyes ilyen helyzetben (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül, a helyzetek elfogytával, mivel már nem maradt semmi, egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel ő maga helyett mindenütt mást találtak. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből valaki más tekintett vissza rájuk.
Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében önmagát keresi, de ehelyett mindig valaki mást és mást talál.
Az egyszerűség kedvéért elég lenne csupán két ember kapcsolatába sűrítenem az egész történetet. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhetnék, ami a lényeg. Szélesebb olvasótábort is megcélozhatnék, és egy reménytelen szerelmet ábrázolhatnék. Például arra összpontosíthatnék, hogy a főszereplő a kedvese helyén talál mindig mást és mást. De pontosan hogyan, avagy hogyan nem?
