Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy folyton csak adott. Nem ún. odaadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Ha nem úgy adódott volna (ha nem úgy hozta volna a sors), akkor soha eszébe se jutott volna, hogy ő bárkinek bármivel is tartozik. És minden egyes adandó alkalommal (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül már nem maradt semmi, amit odaadhatott volna, így egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel mindene, amije valaha volt, máshoz kötődött, és máshoz vezetett el. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből csupán egy ismeretlen tekintett vissza rájuk.
Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében adni szeretett volna, de nem volt kinek. Az ő részéről tényleges volt, mégis olybá tűnt, mintha egy másik dimenzióban töltötte volna az életét. Ugyanis az odaadásnak nem volt célja, mert valójában nem létezett senki, akinek bármit adni tudott volna. Ebben az adakozni akarásban végül is lassacskán felőrlődött és eltűnt az egész élete.
De ebben a megfogalmazásban valószínűleg még annál is inkább elcsépeltnek hat.
Ha író lettem volna, úgy oldottam volna meg a problémát, hogy teljesen köznapi szintre hoztam volna a történetet. Nem egy homályos főszereplőről és a vele szemben álló tünékeny emberi tömegekről szólt volna, hanem ehelyett csupán két ember kapcsolatába sűrítettem volna mindent. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhettem volna, ami a lényeg. Arra összpontosíthattam volna, ahogyan a főszereplő az odaadásban szép lassan felőrlődik. De hogy pontosan hogyan? Például az elbeszélést egy fényképpel indítva, amelyről egy ismeretlen ember tekint le ránk? Vagy kissé kevésbé szentimentálisan, de azért még mindig a szélesebb olvasótábort célozva meg, egy vigasztalhatatlan, reménytelen szerelmet ábrázoltam volna? Magamat ismerve, ennél biztosan sokkal eredetibb lettem volna.
