“The Last Place You’d Ever Expect to Find Yourself”

Despite being a low-budget feature film of a debuting independent filmmaker, it definitely had an unforeseen promotion by the recent lunar discovery of water. The film was much awaited by all those science-fiction (SF) fans who were craving for an atmosphere that movie-making gurus in Hollywood tended to ignore.

Moon lives up to the expectations you set up after watching the official trailer. The film is a success both in terms of the atmosphere and the plot. The atmosphere almost immediately, though subtly, transports you back to the greatest “classical” SF films made in the age of the 1960’s to the 80’s. It is all carefully executed by the recurring SF themes of space travel, exploration, solitude, a fear of the unknown, and insights into human psycho-physiology. Added to these, the creators of Moon re-applied some earlier cinematographic techniques that had been made redundant by the advance of CGI. The result may seem and sound ambivalent at first, but it is altogether a poignant story that will catch the attention of a hard-core SF fan and an average film-buff at the same time.

Moving further to the dark side, being one of those nostalgic SF fans, we cannot hesitate to have a closer look at the peculiar effort of the director Duncan Jones. He customized the script to fit the protagonist who in turn rewarded us with a dazzling performance on screen. There are no over-indulgent dialogues or artificial action sequences that would measure up to today’s filthy standards. But, on a deeper level, SF fans will clearly notice that there are no questions asked about the macrocosm (“the world outside”), apart from those ones that originate in the sentimental microcosm (“the world inside”) of Sam, the main character. The tagline of the movie is well-placed, but the plot is too simplistic to reach the depths of such classics as, for instance, Silent Running, from which the film unmistakably gained references.

The official trailer is one of the rare gems that is well-edited and does not contain distressing spoilers.

Moon, 2009, directed by Duncan Jones, starring Sam Rockwell
www.moon-movie.com

“Certainly, various phenomena might be enormously greater than me, but it is I who perceive those phenomena, and they have an existence insofar as I perceive, see and experience them.”

Rodinia – Pangæa – Pangæa Ultima:

„Lehet, hogy különböző jelenségek sokkal hatalmasabbak nálam, de azt a jelenséget én veszem észre, és csak annyiban van léte, amennyiben azt észreveszem, amennyiben azt látom, amennyiben azt tapasztalom.”

Rodinia – Pangæa – Pangæa Ultima:

Mindenki arról kérdezett
hová visznek lábaim
és amikor a vonat elindult
mert a könnyeket nem látni éjjel
mert éjjel a könnyeket nem látni
elindultam idegen földre
elindultam névtelenül
így éltem mindennap
és nem éltem teljesen

A szívem, így vittem el a szívem
a világ pedig a kezemet fogta
ne várjatok többet
többet akartam látni
ám pusztát látok mindenfelé
mindnyájunknak csak egy otthona van

Ugyanaz az ég van nekünk
ám a föld nem ugyanaz
keretezett képek
valahol a következő falakon
otthon nélkül, oázis nélkül
és végül visszatértem
a hitért és az erőért
és semmit se láttam
mert a sorsok ilyen tekervényesek

A szívem, így vittem el a szívem
a világ pedig a kezemet fogta
ne várjatok többet
többet akartam látni
ám pusztát látok mindenfelé
itt nincs senki

A szívem, így vittem el a szívem
a világ pedig a kezemet fogta
ne várjatok többet
többet akartam látni
ám pusztát látok mindenfelé
mindnyájunknak csak egy otthona van

Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy valaki másnak az életét élte. Nem ún. tudathasadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Mindig úgy adódott (mindig úgy hozta a sors), hogy egyetlen élethelyzetben sem volt önmaga. És minden egyes ilyen helyzetben (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül, a helyzetek elfogytával, mivel már nem maradt semmi, egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel ő maga helyett mindenütt mást találtak. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből valaki más tekintett vissza rájuk.

Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében önmagát keresi, de ehelyett mindig valaki mást és mást talál.

Az egyszerűség kedvéért elég lenne csupán két ember kapcsolatába sűrítenem az egész történetet. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhetnék, ami a lényeg. Szélesebb olvasótábort is megcélozhatnék, és egy reménytelen szerelmet ábrázolhatnék. Például arra összpontosíthatnék, hogy a főszereplő a kedvese helyén talál mindig mást és mást. De pontosan hogyan, avagy hogyan nem?

Sajnos a téma elég elcsépelt. Arról szólt volna, hogy van egy ember, aki leélte az egész életét úgy, hogy folyton csak adott. Nem ún. odaadásról van szó, hanem inkább kényszerűségről (talán sorsszerűségről). Ha nem úgy adódott volna (ha nem úgy hozta volna a sors), akkor soha eszébe se jutott volna, hogy ő bárkinek bármivel is tartozik. És minden egyes adandó alkalommal (netán sorsfordulónál), ahogy mondani szokás, meghalt benne valami. Legvégül már nem maradt semmi, amit odaadhatott volna, így egyszerűen eltűnt a létezésből. Kereshették volna, de nem volt kit, hiszen nem volt kire emlékezni, mivel mindene, amije valaha volt, máshoz kötődött, és máshoz vezetett el. Magát az embert soha nem is látták, soha nem hallottak róla, nem ismerték, nem tudtak róla. A tárgyi emlékekből csupán egy ismeretlen tekintett vissza rájuk.

Avagy talán csak csavarnom kéne egyet a történeten. Tehát egy emberről szólna, aki egész életében adni szeretett volna, de nem volt kinek. Az ő részéről tényleges volt, mégis olybá tűnt, mintha egy másik dimenzióban töltötte volna az életét. Ugyanis az odaadásnak nem volt célja, mert valójában nem létezett senki, akinek bármit adni tudott volna. Ebben az adakozni akarásban végül is lassacskán felőrlődött és eltűnt az egész élete.

De ebben a megfogalmazásban valószínűleg még annál is inkább elcsépeltnek hat.

Ha író lettem volna, úgy oldottam volna meg a problémát, hogy teljesen köznapi szintre hoztam volna a történetet. Nem egy homályos főszereplőről és a vele szemben álló tünékeny emberi tömegekről szólt volna, hanem ehelyett csupán két ember kapcsolatába sűrítettem volna mindent. A kényszerű és körülményes sallangok helyett, ami az embertömegek ábrázolásának velejárója, így arra törekedhettem volna, ami a lényeg. Arra összpontosíthattam volna, ahogyan a főszereplő az odaadásban szép lassan felőrlődik. De hogy pontosan hogyan? Például az elbeszélést egy fényképpel indítva, amelyről egy ismeretlen ember tekint le ránk? Vagy kissé kevésbé szentimentálisan, de azért még mindig a szélesebb olvasótábort célozva meg, egy vigasztalhatatlan, reménytelen szerelmet ábrázoltam volna? Magamat ismerve, ennél biztosan sokkal eredetibb lettem volna.

]]> http://signatemporum.wordpress.com/2009/09/10/tavihaz/feed/ 3 Bondi Ház a tónál - Lake House http://signatemporum.wordpress.com/2009/09/10/emlekek/ http://signatemporum.wordpress.com/2009/09/10/emlekek/#comments Thu, 10 Sep 2009 14:37:00 +0000 Bondi http://signatemporum.wordpress.com/?p=465 ]]>

Egyesek szerint úgy a legkönnyebb megfigyelni a gondolatok születését, hogy visszakövetjük, miként jönnek elő az emlékeink.

Sajnos az emlékek legtöbbjét érzelmek hozzák elő.

Kiskorunkban iskolába menet mindig visszaintegettünk az utcasarokról. Arra már nem emlékszem, amikor még egyedül mentem, csak a későbbiekre, ahogyan már egymást kísérgettük reggelente, amikor a nagyobbra bízták a kicsit, majd pedig rájuk a még kisebbet.

Mégsem igazán találom, mi hozta elő ezt az emléket. Talán csak egy múló érzelem, amit gyorsan, bár csöppnyi szánalommal elhessegettem magamtól? Vagy valami átsuhanó, magam által sem értett, homályos rezdülés, hogy tartozni kéne valahova, tartozni kéne valakihez, valamiért? Végül még ugyanabban a pillanatban megvetően tovatűnni hagytam az egészet.

Legutóbbi visszautamon Haushofer határtudományról szóló írásának néhány fejezetét olvastam a repülőn.

Eszerint a legmegkapóbb, hogy a természet konokul, mégis játszi könnyedséggel ellenáll az ember határozgatásainak. Sajátos antagonizmus: az ember kaotikusnak látja a természet adta határokat, azok ésszerű kiigazítására törekszik – míg a természet sehogyan sem akar beleilleni az ember határfogalmaiba. Sem a földön, sem a vízen, sem a levegőben, sem az időben. Sehol sem lehet konokul vonalakat húzni, mert valami mindig marad emitt abból, illetve amott ebből. Vagy ha nem marad, akkor azonmód terem.

Épp nekünk, kelet-európaiaknak nem kell magyarázni, mennyi baj származik az ilyen emberszülte határozgatásokból.

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.”

Kinéztem az ablakon.

Ősi magyar szó a hazára a hon. A nép neve után téve annak birtokát, lakhelyét, országát jelentette: Magyarhon, Frankhon, Angolhon… Mi sajátosan még azt is meg tudjuk különböztetni, hogy merre vagyunk a hontól: itthon vagy otthon.

A hon a szó szoros értelmében a keblet jelenti (vö. az ó-magyar Mária-siralommal). Vagyis azt a helyet, ahol a szív dobog.

Közben lassan elértünk egészen a tengerig, átrepültünk a szigetre.

Jelentős különbségek csakis ott vannak a különböző lakhelyek, életterek között, ahol jelentős természeti képződmények is elválasztják őket egymástól. A régiek vagy így, vagy úgy – vagy tudatosan (Kárpát-medence), vagy kényszerűen (Brit-szk.), de alkalmazkodtak ezekhez.

Ha így nézzük, még a régi városfalak is egész más értelmet nyernek.

Alapvető tapasztalat, hogy még egy mai, gyökerét vesztett ember is legelőször azonnal „otthonossá” próbálja varázsolni a környezetét, ha idegen honba kerül. Tény az is, hogy ez aligha lép túl az érzelgősség határán: emitt egy-egy fénykép (lehetőleg fekete-fehér), amott egy-egy csecsebecse (minél gyerekesebb). De akkor is.

Mert végül is, ezek szerint hol kezdődik egy honfoglalás? A szívben. Ráadásul érzelem és értelem a magyarban egy gyökből fakad, hiába társítják ma a szívet kizárólag az érzelemmel. Ér. Ige is lehet és főnév is. Ha érek valamit, akkor ott dobog a szívem valamiért.

Bölcsek lehetnénk, ha megértenénk a saját nyelvünket? Ha otthon lennénk a saját nyelvünkben?